Zaklatás az iskolában

Cikizés, kiközösítés, rosszindulatú pletykálás, veréssel fenyegetés, verbális agresszió – egyre gyakoribb, mindennapossá váló jelenségek az iskolai közösségekben.

A gyerekek egy jelentős hányada sajnos előszeretettel vesz részt a többiek terrorizálásában. E célból klikkesednek, s „ha csatlakozni akarsz hozzánk, neked is így kell viselkedned” szlogennek, buzdítják egymást az erőszakos viselkedésre. Különösen a kamaszkor kezdetén gyakori ez a szocializációs folyamat.

A zaklatás új formái

A zaklatás nem új keletű jelenség, de az internet elterjedése óta hihetetlen méreteket öltött. A mobiltelefonok és a számítógépek megjelenése előtt a zaklatott fiatalok legalább az iskolától távol töltött órákban, otthon zavartalanul élhettek. Manapság azonban már senki sem menekülhet az akár 24-órás online vagy mobil zaklatók elől. Ráadásul a neten vagy mobilon keresztül történő zaklatás gyakran nyilvánosságra sem kerül. Egy felmérés szerint a gyerekek közel 90%-a nem is beszél a vele történt „cyber-zaklatásokról”. Mivel az elkövetők durva üzeneteiket nyomtalanul kitörölhetik, a felnőttek valóban nem is szereznek tudomást a rejtett atrocitásokról.

 A zaklatók célja

Az iskolai molesztálók célja, hogy uralkodjanak mások fölött, ezért újra meg újra fizikailag és lelkileg is bántalmazzák kiszemeltjüket. A tökéletes hatás érdekében a molesztálók előszeretettel terrorizálják társukat mások jelenlétében. Az agresszív hatalmi késztetések kiéléséhez viszont elkerülhetetlenül szükséges egy gyengébb, önmagát megvédeni kevésbé képes, visszahúzódó áldozat.

Hogyan lesz egy fiatalból zaklató?

  •  A zaklató viselkedés egyik fő indukálója a kontrolálatlan düh, amit a molesztáló személy valamely társán tud levezetni. Azok a gyerekek, akik nehezen képesek indulataikat önuralommal fékezni, előszeretettel félemlítik meg a környezetükben élő gyerekeket.
  • Ha a szülők, a pedagógusok csírájában nem fojtják el az agresszív megnyilvánulásokat, a következmények nélküli viselkedés egyre durvábbá válhat. Amennyiben nem történik beavatkozás a felnőttek részéről, az otthoni vagy az iskolai bántalmazás akár elképzelhetetlen méreteket is ölthet. Ha a külső kontroll nem működik megfelelően, a gyerekek szinte feljogosítva érzik magukat az agresszív viselkedésre.
  • A gyerekek otthoni bántalmazása, a családon belüli erőszak, az érzelmi terror fokozhatja a gyerek molesztálásra való hajlandóságát.
  • A durva filmek, videojátékok negatív hatása különösen veszélyes, ha a kegyetlenkedő fél viselkedése a játékszabályok szerint még jutalmazandó is.

Az impulzuskontroll-zavarok, az alacsony ingerküszöb, a dominanciavágy, a dühkitörésekre való hajlam, az agresszivitás, a felnőttekkel való szembeszegülés mind az erőszakoskodó viselkedésre hajlamosítanak. Egyetlen tényező azonban kevés a molesztáló viselkedésforma kialakulásához, több együttes megléte viszont nagy valószínűséggel erőszakos viselkedésre ösztönöz.

A zaklatás nyomot hagy a zaklatott fél életén: romolhat az iskolai teljesítmény, alvászavarok, pszichés problémák, az önértékelés súlyos sérülése lehet a molesztálás egyenes következménye. Ritka esetben a zaklatók akár az öngyilkosságig is hajszolhatják szerencsétlen áldozatukat.   

Az agresszív zaklatók életkilátásai sem sokkal jobbak. Amennyiben nem változtatnak brutális viselkedésükön, aligha lesznek képesek majdani munkahelyükön beilleszkedni, tartós érzelmi kapcsolatot létesíteni, felsőfokú képzésben részt venni, sőt erőszakos megnyilvánulásaik miatt akár börtönbe is kerülhetnek.

 

Miről is van szó?

Nem könnyű meghatározni az iskolai zaklatás fogalmát. A gyerekek sokféle durvaságot elkövetnek egymással, de nem mind minősül zaklatásnak. A zaklatás ugyanis egyfajta „bántás, a bántás kedvéért”, s ez megkülönbözteti a diákok közötti konfliktusok erőszakos rendezésétől, s a durvaságba hajló rangsorképző vetélkedésektől is. A téma első és máig leghíresebb kutatója, a norvég Dan Olweus nyomán mára széles körben elfogadottá vált, hogy akkor beszélünk iskolai zaklatásról (angolul: a bullying, vagyis erőszak, zsarnokság, terrorizálás), ha a helyzet az alábbi három ismérvnek megfelel: a zaklató szándékosan, tudatosan, legtöbbször konkrét ok nélkül akarja bántani az áldozatot; a zaklatás ismétlődően, huzamosabb ideig zajlik; a zaklató és az áldozat között erőbeli vagy hatalmi különbség van, ami miatt az áldozat nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát.

Vagyis, bár nyilván ez is problémát okoz a szülőknek, gyerekeknek és pedagógusoknak, nem számít zaklatásnak, ha két, nagyjából egyforma erős gyerek „oda-vissza” csúfolja, lökdösi vagy akár üti-veri egymást. Vannak viszont a zaklatásnak olyan rejtett formái, amelyek legalább akkora szenvedést okoznak az áldozatnak, mint a fizikai bántalmazás. Pszichikai terrornak minősül a megfélemlítés, a zsarolás, vagy amikor olyasmire kényszerítik az áldozatot, amit nem akar megtenni. De súlyos traumát okoz a társas élettel kapcsolatos bántalmazás is: ilyenkor az áldozatot kiközösítik, levegőnek nézik, a kapcsolatai szétrombolásával fenyegetik stb. Vannak a zaklatásnak sajátos, indirekt formái is, amikor a kipécézett gyereknek jelen sem kell lennie ahhoz, hogy áldozattá váljon: ilyen a rágalmazás, a pletykaterjesztés, a rosszindulatú szövegek vagy képek küldése vagy terjesztése mobiltelefonon vagy interneten.

Titokban marad

Nem tudjuk, az iskolai zaklatás a gyerekek mekkora hányadát érinti. A dolog természetéhez tartozik ugyanis, hogy az események a felnőttek előtt rejtve maradnak. A zaklatás gyakran olyan eldugott helyeken történik, ahol a felnőttek nem látják (mosdóban, öltözőben, az udvar távoli zugaiban). Ezért nem meglepő, ám annál súlyosabb probléma, hogy a felnőttek – szülők és pedagógusok – rendre alábecsülik a jelenséget. Pedig a téma kutatói vizsgálatokkal támasztják alá, hogy a rendszeresen zaklatott gyerekek aránya 10-15% lehet. Ez azt jelenti, hogy minden osztályban van 3-4 gyerek, akiknek a társak közösségében élmények és örömök helyett megpróbáltatásban és félelemben van részük!

A zaklatóknak nyilvánvalóan érdeke a titkolózás. Fájdalmasabb arra gondolni, vajon miért nem szólnak a szemtanúk, miért nem kér segítséget az áldozat? Sajnos azonban a jelenséget övező titok a dolog lényegéhez tartozik: a problémát ugyanis a félelem tartja fenn. A gyerekek nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédhetik őket, hiszen nem lehetnek mindig felügyelet alatt. Ráadásul az árulkodás, a spicliskedés a gyermekközösségekben szinte megbocsáthatatlan bűnnek számít.

A társak is félnek

A leghatékonyabban a többi gyerek léphetne közbe. Ha a szemlélők az áldozat mellé állnának, képesek lennének leállítani zaklatást. A zaklató elveszítené támogató közönségét, s így az egész akció értelmetlenné válna. De minél magabiztosabbak a zaklatók, a gyerekek annál jobban félnek, hogy ők is áldozattá válhatnak. Akár együtt éreznek az áldozattal, akár nem, a legbiztonságosabbnak az tűnik, ha csendben vannak – sőt, a csoporthatás folytán gyakran a zaklatót támogatják.

Nyilvánvaló, hogy a felelősség elsősorban a felnőtteké. Azokban az iskolákban lehet visszaszorítani az erőszakot, ahol a gyerekekre valóban egész nap, mindig és mindenhol, tudatosan figyelnek. Ahol törekednek arra, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. Ahol világosak és egyértelműek a szabályok, ahol a szabályszegésnek következményei vannak, ahol nem tűrik el a zaklatás semmilyen formáját. Ahol törekednek az összetartó, szolidáris közösség kialakítására és fenntartására. Természetesen mindez nem lehet igazán hatékony a szülők támogatása nélkül. Gondoljunk erre akkor, amikor tiltakozunk valamilyen iskolai szabály – vagy a szabályszegés következménye – ellen!

Mit tehetek?

A legfontosabb, amit a szülő megtehet, hogy figyel gyermekére, és észreveszi, ha baj van. A kedvetlenség, az iskolába járás elleni tiltakozás, a tanulmányi eredmény romlása, az evési, alvási problémák, fejfájás, gyomorfájás azt jelzi, hogy a gyermeknek valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van az iskolával. (Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk a gyermekkel, derítsük fel a helyzetet! Ha zaklatásról van szó, mindenképpen mondjuk el az osztálytanítónak, az osztályfőnöknek, s beszéljük meg, milyen intézkedéseket tud és akar tenni! Ha úgy érezzük, a pedagógus nem veszi komolyan a problémát, beszéljünk az iskola igazgatójával is.

Számítanunk kell arra, hogy a súlyosabb esetekben a direkt beavatkozás nem hatásos; a változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy  nincs változás, ha az iskola láthatóan nem tudja vagy nem akarja megvédeni a gyereket, akkor vigyük át másik iskolába, ahol tiszta lappal indulhat. Biztassuk arra, hogy álljon ki magáért, szálljon szembe azokkal, akik bántani akarják, mert az esetek többségében éppen azok a gyerekek a legtöbbet szenvedő áldozatok, akik tehetetlennek bizonyulnak.

De a probléma nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindnyájunknak dolga van. Ha arra neveljük gyermekeinket, hogy vállaljanak felelősséget, hogy álljanak ki egymásért, békésebb jövőt építhetünk.

Comments are closed.